Három gyerekem van. Ez egyeseknek már önmagában hőstett, másoknak hétköznap, de a legtöbbeknek a gondolat: ez nem normális. Nekem néha mindkettő (három), néha egyik se, csak a nyers valóság: állandó mozgásban vagyok, és elfelejtettem milyen megállni, pihenni és megélni a pillanatot.

Városban élek. Beton, busz, játszótér, játszótér melletti kávézó, ahova sose ültem még be, csak elsétálok – sétálnék ,de inkább futok a kismotor után - mellette egy valag cókmókkal. Egy ideje viszont azt vettem észre, hogy valami húz visszafelé. Nem retró-rajongásról beszélek, hanem arról a nyers, ösztönös vágyódásról, hogy valami régi, egyszerűbb, emberibb dologhoz nyúljak.

Ahol a rend nem a rendszerező dobozoktól van, hanem attól, hogy tudod, minek van helye, értelme, súlya.

Elkezdtem turkálni a régi receptek, praktikák, gondolatok között. Nem vintage-hobbi lett, hanem lelki és talán majd egyszer fizikális mentőöv is. Nyilván az se segített a vágyon, hogy körülöttem vagy gyerek van, vagy nyugdíjas, nincs átmenet. Így hát egyre többet gondolok arra, hogy hogyan lehetne úgy élni, hogy ne őrüljek meg. Hogy ne minden reggel az legyen, hogy már ébredéskor késésben vagyok a napi teendőkkel.

És itt jön a képbe ez a blog.

Nem vagyok szakértője semminek. Se rendrakásnak, se minimalizmusnak, se természetes tisztítószereknek, se az önismeretnek, sőt mondhatnám inkább mindegyikből megbuktam.

Viszont piszkosul tele vagyok kérdésekkel. És már unom, hogy minden válasz vagy túl steril, vagy túl szép, vagy túl drága, vagy túl instakompatibilis, de a valóságban meg nem működik! Nem kell, hogy minden színes legyen és világos tónusú! Nekem elég, ha működik.

Ez a blog nem más, mint egy próbálkozás. Egy hely, ahol leírom, ha valami bejött – és azt is, ha totál csőd volt. Nem fogok semmit úgy csomagolni, hogy "hát ez is egy út lehet". Nem. Ha szar, akkor szar. Ha segít, akkor megmondom, miért, hogyan, és mennyi idő után.

Lesz benne kísérletezés, káromkodás, lelkesedés, kudarc, újrakezdés, leállás, visszarántás. És közben talán kiépül valami – valami egyszerűbb, őszintébb, élhetőbb rendszer. Nem osztok életmódtippeket, sőt még spirituális ébredés sem várható tőlem. Inkább csak dolgok amiket két generációval előttünk még tudtak, mi meg már nem.

Ha olvasol, ne várj guruvá válást. Nem lesz “10 tipp, hogy boldogabb legyél”. Inkább “3 dolog, amit kipróbáltam, és kettőnél majdnem elbőgtem magam, de a harmadik működött, csak baromi nehéz volt rávenni magam”.

Nem akarlak sem inspirálni, sem tanítani. Csak dokumentálok. A magam nyelvén, a magam ritmusában.
És ha közben valaki más is úgy érzi, hogy nem vagyunk egyedül ebben a zajban – az már valami.

Hogy miért jutottam idáig? Jó kérdés.

Talán mert én is elhittem azt a nagy közös hazugságot, hogy ha elég ügyes vagy, elég szervezett, elég géped van hozzá, akkor menni fog. Akkor pöröghet a gyerek, a háztartás, a munka, a társadalmi elvárás, a heti kétszeri lazítás meg az egész „megvalósítom önmagam” cirkusz.

Vettem robotporszívót, automata kávéfőzőt, kenyérsütőt, slow cookert, food preparáló csodagépet, digitális jegyzetfüzetet, zajszűrős fülest, okoslámpát, okosmérleget, okosmindent. Az egész életem lassan kezd hasonlítani egy techszponzorált reklámfilmre – csak én nem vagyok benne boldog. Csak fáradt. Meg rohadtul ideges.

A gyerekeim közben szintén ebbe születtek bele. Pittyenő kütyük, digitális játékok, állandó ingerbombázás. És akkor jövök én, hogy „most már nyugodjatok már le”, de hogyan?
Mikor a nappalink úgy világít este, mint egy karácsonyi díszlet. Minden eszköz sípol, jelez, villog, és ami nem, az lemerült vagy frissítést kér.

A pihenés? Már ezer éve nem pihentem, lassan nem is ismerem. Mert nincs megállás. Mert mindig van egy újabb ötlet, amit ki kéne próbálni. Egy újabb alkalmazás, ami elvileg rendszert csinál a káoszból. Egy újabb “tippek hatékony anyáknak” cikk, amit elolvasok éjfélkor, hátha.

Nem arról van szó, hogy „régen minden jobb volt” – hanem arról, hogy most minden rohadtul túl sok.

Nem akarom többé úgy élni a napokat, mint egy logisztikai központ. Nem akarom, hogy a gyerekeimnek az legyen az emléke rólam, hogy mindig sietek, mindig listát írok, mindig elfelejtek valamit, és mindig rágom magam. És nem akarom, hogy ők is ebbe nőjenek bele. Hogy már kiskorban azt tanulják, hogy az élet egy folyamatos reagálás, nem pedig megélés.

Úgyhogy itt vagyok!

Lefékezek. Vagy legalábbis próbálok. Kiszállok ebből a versenyből, amit nem is tudom, mikor kezdtem el, és ki ellen futottam benne.

Nem megy simán. Sőt. Néha mégjobban kiborulok. Néha azt érzem, hogy egy nagy jól ismert kék IKEA zsákba kéne bezúdítani mindent és felgyújtani. De közben tudom, hogy nem az eszközök tehetnek róla – hanem az, amit vártunk tőlük. Hogy majd megmentenek.

Hát nem mentettek meg.

Most jövök én. A saját kezeimmel, a saját tempómban, a saját hibáimmal.
Ezért kezdtem el ezt az egészet. Mert valamit vissza akarok szerezni. Magamból. Az időmből. Az idegeimből.

Mit fogsz itt találni ha velem maradsz?

Először is: nem feltétlen megoldásokat. Hanem ahogy írtam, inkább kérdéseket, próbálkozásokat, tépelődéseket, fura döntéseket, aztán azok visszavonását.

Fogsz találni sztorikat arról, amikor nekiláttam „egyszerűsíteni” az életem, és valahogy háromszor bonyolultabb lett, mire beértem a fürdőszobáig.
Arról, amikor kidobtam tíz flakont, hogy vegyek három másikat, aminél bedőltem a lebomló feliratnak.
Arról is, amikor megpróbáltam lemondani a szupermarketes rutinról, és rájöttem, hogy nem tudom, hol lehet normális lisztet venni. Bár igazából azt se tudom mi számít normális lisztnek?

Fogok írni a kertvágyamról – úgy, hogy a kertem jelenleg egy sártenger.
A komposztról, amitől félek, mert tuti bazi büdös.
A kovászról, amit háromszor öltem meg, de nem adom fel, megpróbáljuk újra.Lesz itt szó főzésről, túlélésről, női munkáról, amit senki nem hív munkának.
A belső zajról, amit nem halkít el se kávé, se podcast, se időzítő.
Arról, hogyan próbálok nem megőrülni attól, hogy minden mindig működjön.

Szó lesz a gyerekekről- távolról mert amúgy nem mutogatom őket-, akiknek már túl sok a képernyő, és rólam, akinek még több.
Arról, hogy nem akarok mindent jobban csinálni – csak egyszerűbben.
És arról, hogy visszaveszem a ritmust. Nem önfejlesztésből, hanem mert már nem bírom tovább.

Néha majd írok arról is, hogy hogyan lehet egy ruhát megfoltozni.
De valójában mindig arról lesz szó, hogyan lehet magunkat megfoltozni.