Valahol február elején elkezdett piszkálni ez a „csináljunk már valami értelmeset a kerttel” érzés. Nem nagy kert, de elfér benne egy-két magaságyás. Persze én az a típus vagyok, aki ilyenkor neki lendül, és nemhogy magaságyást tervezget, de már nyaralókat, telkeket nézeget mindenféle tőke nélkül, ahol aztán belendülhet a vidéki őstermelős életvitelbe. Szerencsére a férjem az a típus, aki reálisabban látja az életet, ugyanakkor teret is hagy az ad hoc ötleteimnek, úgyhogy áldását adta: jó, hát akkor legyen magaságyás, de csak egy!

Mivel mi nem vagyunk olyan barkács típusok, a sufnituning sem az erősségünk, ezért gyors google keresés alapján találtunk egy amúgy jó szívvel ajánlott úriembert, és csináltattunk vele egy magaságyást. Másfél héttel később már hozta is. Az univerzum is így akarta: anyuéktól tudtunk hozni már jó érett igazi házi komposztot, a szomszéd meg pont kivágott egy fát, így tőle meg tudtunk csórni jó kis korhadt gallyakat az aljára. Az isten is így rendezte: „neked most magaságyásod lesz, gyerekem, indulj el a vidéki városi őstermelés útján.”

Így hát a végeredmény egy igazi csoda lett, szép, új, illatos földdel, gyönyörűen beszórva komposzttal, és ott álltam előtte, mint aki tudja, mit csinál, mert hát van az úgy, hogy az ember valamiért azt hiszi, képes megtermelni a kajáját. Mert látott erről egy videót, vagy mert a szomszéd Marika néni 86 évesen is cukkinit arat.

Nulla kertésztapasztalat, full lelkesedés. Ez a siker titka nem? 

Na de mit rakjak bele? Soha nem kertészkedtem, sőt nem is nagyon láttam rá valid példát a környezetemben. Google-ön túl vagyunk, jön a mesterséges intelligencia:

„ChatGPT, mit vessek, ha halványlila gőzöm sincs az egészhez?”

És mondja a gép: spenót.
Hidegtűrő, gyorsan nő, könnyű termeszteni, jól tűri a kezdők bénázását. Mondom, ez nekem való. Meg amúgy is király, hát a spenótról mindenki tudja, még én is, hogy mennyi vitamint antioxidánst tartalmaz, és milyen egészséges. Hiszen az összes healthyguru ezt ajánlja!

Az persze el se jutott az agyamig, hogy amúgy az évi spenót fogyasztásunk közelít a nullához, és bár én eleszegetem, a család többi tagja rá se néz. 

Na most azt tudni kell rólam, hogy nagyjából úgy olvasok használati útmutatókat mint a férfiak. Szóval nem nagyon, vagy ha igen, akkor is na majd én azt jobban tudom. Így hát - bár a zacskón feltüntetett adatok biztos nem véletlenek,-  én nem nagyon foglalkoztam vele, mert biztosra kell menni, na, hogy legyen valami. Vetési táv? Az mi? Sorok? Minek? Egy nagy barna felület, és a markomban egy zacskó mag – mi baj lehet. Szórtam is a magokat mint télen a madaraknak. 

Aztán jött az eső, jött a nap, és jöttek a levelek. De nem úgy ám, hogy kis finoman, szolidan.. Napról napra nőtt, én meg csak néztem, hogy hát ez tényleg működik?! Ott van, nő, zöld, szép. Mondjuk úgy nézett ki, mint egy őskáosz de hát ezek az én spenótjaim. 

Azt azonban még a chatgpt sem mondta, hogy a „gyorsan nő” nem azt jelenti, hogy „kényelmesen, majd ha lesz időd, foglalkozol vele” – hanem azt, hogy baszki, négy nap múlva már levelek vannak, két hét múlva pedig dzsungel. Egy idő után már ott is spenót lett, ahova amúgy tuti nem dobáltam magokat.

És itt már azért kezdett nyomasztani a gondolat, hogy mi nem is szeretjük a spenótot. Főzelék? Inkább nem. Párolva? Nem kell, köszi. Max a smoothieba rejtem el néha, ha eszembe jut, hogy kéne valami vaspótlás. És mégis itt álltam, egy rakás spenóttal, amit már-már bűntudat lett volna kidobni.

Mert hát én csináltam. Vagy legalábbis én locsoltam. Ez már azért csak számít valamit. 

És hát ott volt a dilemma: most mi a francot kezdjek vele? Lefagyasztom? De hogyan? Mert azt még én is tudtam, hogy nem lehet csak úgy nyersen bedobni a fagyóba, különben egy zöld nyálkupac lesz belőle.

Ráadásul a természettel is meg kellett küzdenem, mert azt se mondta senki, hogy ha már spenótdzsungelt nevelek, akkor ne nyúlkáljak bele vadul, mert mint kiderült, vonzza a zümmögő sárga csíkos barátainkat. 

Nem is értettem, miért lett a spenótom, az én drága spenótom egy darázs keltető. Nem virágzik még, nem édes, nincs rajta semmi, amit én enni szeretnék, ők meg ott buliztak.  

Aztán csak nem hagyott nyugodni, így elkezdtem olvasgatni: a friss, zsenge levelek kis nedvet eresztenek, főleg ha megsérülnek. Meg a komposzt illata, a nedvesség, a „természet van itt, gyere rovar, itt lakjál” atmoszféra – ez mind vonzza őket.
Röviden: tökéletes darázs-wellness lett a magaságyásom spenót részéből.
Ott álltam egy kis ollóval, a másik kezemben a tál, a homlokomon verejték, és próbáltam úgy vágni, hogy közben ne haljak meg. Na jó, csak ne csípjenek meg, mert bőgök tőle mint egy gyerek. 

Szóval miután leszedtem, és chips és cukorka ígérgetésért sem sikerült a családba diktálni, jöhetett a mumus, az elrakás. Mert azért mégse kéne veszni hagyni. 

 Chat gpt itt is kisegített: blansírozás: forró víz, jéghideg víz, meg csavard ki, porciózd, tedd zacskóba, írj rá dátumot. He? Na de nem állok meg, olvasom a googlet is.

Tehát rövid ideig forró vízbe teszem a zöldet – úgy kb. 1-2 percre –, aztán azonnal jéghideg vízbe dobom.
Miért?
Mert ezzel megállítom a növény lebomlási folyamatait, így megtartja a színét, az állagát, és nem válik nyálkás mocsárrá a fagyasztóban.
A forró víz fertőtlenít, megpuhítja, de nem főzi szét. A jeges víz pedig azonnal megállítja a főzést, hogy ne essen szét.
Tudomány. Varázslat. Túlélés. Megy ez nekem.

És csináltam. Lefagyasztottam egy-két adaggal, úgy, ahogy kell. Kicsit büszke is voltam. Mert bármennyire bénán indult, csak lett belőle spenót a fagyasztóban. Persze, még mindig nem ettünk belőle egy adagot se, de ott van, és ha egyszer majd jön a pillanat, amikor elhatározom, hogy „na, ma spenótos tészta lesz”, akkor legalább tudni fogom, hogy saját. 

Amit viszont másképp csinálnék legközelebb?

Először is: nem ültetnék ennyit. Másodszor: érdemes kicsit utánanézni, mit akar a növény. Hogy nem szereti, ha zsúfolt, hogy nem bírja a melegedést, és ha nem szeded időben, felmagzik és megy a levesbe – szó szerint.

Aztán: ha nem szereted, ne termelj belőle sokat. Tényleg, ez olyan egyszerű, mégis elcseszi az ember.

De összességében: még ha bénáztam is, az érzés, hogy valami nőtt abból, amit én kezdtem el, az rohadt jó.

És hogy mi jött be?

A magaságyás. Az, hogy lett valami, amit magam csináltam. Az, hogy röhögve bénáztam végig a folyamatot, de most már tudom, mi az a blansírozás, miért jönnek a darazsak, hogy nem kell mindent elvetni, csak mert belefér, és hogy a kert tanít. Akár akarod, akár nem.